Szalmából házat? Merülhet fel a kérdés mindazokban, akik még nem találkoztak ezzel a régi-új építészeti módszerrel. A legrégebbi szalmaépületek 100 évesek, „tömeges” elterjedésük az utóbbi 30 év eredménye. A máig elkészült kb. 20.000 épület felépítése és üzemeltetése közben összegyűlt tapasztalat elérhető a szakirodalomban és az interneten egyaránt.
Ezzel együtt is csak nagyon kevés helyen szabályozzák még a világban a szalmaépítést törvények és szabványok. Az épületek nagyobb része a tulajdonosok saját munkája, és csak kisebb részük épült "kereskedelmi" keretek közt. Ez az arány talán az utóbbi 10 évben kezd eltolódni a profi építők javára.
A szalmabála használata az építészetben nem új keletű. Az általunk ismert legrégebbi szalmabála épület 1901-ben épült Nebraskában, s ma is áll. Amerika határain belüli az óriási népvándorlás, majd ezzel párhuzamosan az európaiak migrációja indokolttá tette egy gyorsan beépíthető, tartós és jól szigetelő építőanyag „kifejlesztését”, mellyel az át-, illetve betelepülők gyorsan felépíthetik új otthonaikat.
Az sem mellékes tényező a szalmabála építészet kialakulásában, hogy a hatalmas méretű gabonatermő területeken minden évben volt elegendő szalma. Amerika kedvezőbb téli időjárási viszonya miatt az állattartásban nem volt szükség nagy mennyiségű szalmára, hiszen akkoriban a szilajtartás és a vándorló legeltetés volt jellemző. Ez idő tájt jelentek meg az első mezőgazdasági, arató-, bálázó gépek, melyek gőzzel, majd később olajjal működtek, meggyorsítva a betakarítást. Mindezek együttesen amellett szóltak, hogy az óriási lakás- és munkaigény csökkentésére orvosság lehet a szalmabálás építkezés.
Elsősorban az úgynevezett Nebraska-stílusúnak nevezett, teherhordó falas, a téglaépítésű falhoz hasonlóan kötésben rakott falazás terjedt el, melyet két- vagy háromzsinóros szalmabálából raknak. Ezeket a falakat a sarkainál fabetéttel erősítik. Másik gyakori technika a favázas szerkezetnél kitöltő falazatként történő alkalmazás. Az így elkészült kb. 50cm vastag falra kívül-belül 3-5 cm vastag vályogvakolat került, ezzel tűzállóvá téve a szerkezetet. Az anyaghasználat, a falrakás és a vakolás technikája a környezeti igények, sajátosságok szerint változik területenként. Így például azokon a helyeken, ahol gyakori volt a préritűz, háromszor vakolták le a falat, vagy ott, ahol rizstermeléssel foglalkoztak, rizsszalmából készített bálát használtak.
A szalmabálás épületek gyakran közösségi építés során készültek el . Nagy templomok, imaházak, vagy más, sok ember befogadására alkalmas épületek kivitelezésekor a gazdaságosság és a gyorsaság mellett fontos szerepet kapott a közösségépítés, hiszen ezeket az épületeket a város lakossága közös erővel, kalákában húzta fel.
Napjainkban az egyre nagyobb teret hódító, életünk szinte minden szférájára kiterjedő környezettudatosság volt az, amely újra a köztudatba hozta ezt a nyersanyagot. A táplálkozás, öltözködés, vagy akár a gazdálkodás területén jelentkező szemléletváltozásból következett az energia hatékony felhasználásának, valamint az egészséges otthon kialakításának igénye.
Nem csoda tehát, hogy a nyolcvanas években az USA-ban, Kanadában és lassan Európában is újra éledni kezdett a szalmabála-házépítés hagyománya.
